Egyre több idős ember köt tartási, életjáradéki vagy öröklési szerződést, így biztosítva önmagának a megfelelő gondozást és eltartást. Mivel az időskort alapvetően meghatározza egy ilyen szerződés megkötése, fontos tudni, mitől lesz arányos a vagyon értékével az életjáradék vagy a tartás, gondozás. Elkerülhető-e, hogy valakit kisemmizzenek? Hogyan lehet észrevenni, ha valakire nyomást gyakorolnak egy szerződés aláírásakor? Megmutatjuk, mire figyel a közjegyző egy ilyen fajta szerződés megkötésénél, és mikor tagadja meg a közreműködést.

Egyre többen maradnak időskorukra egyedül, állandó segítség nélkül, a közeli hozzátartozóik falvakból városba költözése vagy külföldi munkavállalása miatt. Ilyen helyzetben kézenfekvőnek tűnik az idősek számára, hogy a megélhetésüket biztosító szerződést – például életjáradéki, tartási, vagy öröklési szerződést kössenek. A tapasztalatok szerint egyre népszerűbb az öröklési szerződés. Ebben az esetben a gondozott fél a tartásért örökössé nevezi eltartóját és az örökség – például egy ingatlan vagy autó tulajdonjoga – csak az örökhagyó halálával száll át az eltartóra, míg például a tartási szerződésnél jellemzően a szerződéskötéskor kerül a vagyontárgy az eltartó tulajdonába.  

Egy ilyen szerződésnél azt nem egyszerű vizsgálni, hogy milyen arányban áll egymással a szerződésben vállalt tartás, gondozás, és a vagyon értéke. Nincs olyan objektív minimum, amelynek minden ilyen szerződésnek meg kell felelnie, minden eset teljesen egyedi, mindig az adott helyzettől függ, hogy megfelelő-e az ellenszolgáltatás. Vannak olyan jogosultak, akik helyett bevásárolni, főzni, takarítani is szükséges, de vannak olyanok is, akik helyett csak a nagybevásárlást kell elvégezni vagy beszélgetni kell velük. Ezen felül, az, hogy kinek mi éri meg, nagyban függ attól is, hogy milyen hosszú ideig áll fenn a szerződés, mennyi ideig gondoskodik a tartásra kötelezett a tartásra jogosultról, azaz a szerződés életbe lépése után mennyi ideig van életben a jogosult. Ezért nagyon nehéz megállapítani, mikor jár sokkal jobban az egyik fél, mint a másik. Különösen azért, mert ha a szerződéskötést követő két éven belül hal meg a jogosult, akkor a kötelesrész alapjához hozzá kell számítani az elidegenített vagyon értékének azt a részét, amely nem fordítottak ténylegesen tartásra, életjáradékra vagy gondozásra.

Ilyen szerződéstípusok esetén – és az adásvételi szerződésnél is – leginkább csak feltűnő értékaránytalanság állhat fenn, amelyet a közjegyző aggályos körülménynek tekinthet, amit viszont köteles feltüntetni a közjegyzői okiratban. Ha a feltüntetés ellen a felek tiltakoznak, akkor a közjegyző köteles a közreműködést megtagadni.

A nyomásgyakorlás vagy fenyegetés észlelése nem feltétlenül egyszerű, mert nem biztos, hogy vannak látható jelei. Ugyanakkor erre utalhat, ha minden ok nélkül idegenek vannak jelen a szerződéskötésnél, vagy a szerződő fél folyton tanácsot kér a másik féltől. Ilyenkor a közjegyző szintén tekintheti ezt aggályos körülménynek, noha az eset összes körülménye alapján kell mindezeket értékelni.

A közjegyző emellett minden esetben köteles megtagadni a közreműködését, ha azt olyan jogügylethez kérik, amely jogszabályba ütközik, vagy jogszabály megkerülésére irányul, illetőleg amelynek célja tiltott vagy tisztességtelen. Ezeket a gyakorlatban nem feltétlenül könnyű beazonosítani, ugyanakkor a szigorúan szabályozott közjegyzői működés segít ebben.

A közjegyző egy közjegyzői okirat elkészítése alkalmával köteles meggyőződni a fél ügyleti képességéről és jogosultságáról, továbbá valódi szándékáról. Tájékoztatnia kell a feleket a jogügylet lényegéről és jogi következményeiről. Világosan és egyértelműen foglalja írásba a felek nyilatkozatait, fel is kell olvasnia az okiratot, és meg kell győződnie arról, hogy a közjegyzői okiratban foglaltak megfelelnek a felek akaratának. A közjegyző a felekhez intézett kérdésekre adott válaszokból, de akár a felé intézett kérdésekből is tud következtetéseket levonni, hogy egyik vagy másik fél belátja-e a szerződéskötés következményeit.